Énekek éneke

Nem hagysz nekem eleget inni

mannás szájadból sohasem,

hogy megtaníts örökre lenni,

lángként lobogni, éhesen.

Nem hagysz nekem sohasem inni

áldott melledből eleget,

hogy tudjak a szomjamban hinni,

s úgy nézni téged, mint eget.

Az asztalodhoz hívsz naponta,

és mintha rútul játszanál,

a dús teríték csupa pompa,

de üres a pohár, a tál.

Én, férfi, ennék, egyre innék,

s te a mulót megfékezed,

ígérve mindég, tiltva mindég

mint papnő emeled kezed.

Mint szajha kínálsz csók izével,

és körmeidnek éle metsz,

itatsz a könnyeim vizével,

kongó reményekkel etetsz.

A te kegyed áldása megvert,

a te oldásod megkötött,

s lihegve tartasz engem embert,

az isten és állat között.

Így váltod a múltat jelenné,

hogy itt se légy és megmaradj,

a végeset is végtelenné,

és bárhová nézek, te vagy.

Te vagy, mi van, te vagy az emlék,

te vagy, ki küld és hívogat

futnék tetőled s visszamennék,

dajkáld el az én kínomat.

Lásd, én tudom, mi e bujócska,

tudom mi itt e lakoma,

ó folyton-új és folyton-ócska

természet ősi cinkosa.

De mondd, miért e gyatra-elvű

földön nevelni ily hitet,

miért e fájdalmas remekmű,

bennem mi végre épited?

Titokzatos, örök művésznő,

ki ezt a sorsot rótta rám,

boldogtalan játékra késztő,

csodára nevelő anyám.