Éneklő koldus

Heverve púha pamlagon,

Az öreg koldust hallgatom.

Hárfája rozzant és kopott.

Sok húrja rég’ lepattogott.

A vénségtül, vagy úgy lehet,

A nótazástul elrekedt;

S elnyűtt, unalmas dallama

Siralmasabb mint ő maga.

Népdal és dalmü-áriát

Penget zagyván; nem érzi át;

S ha ki egy krajczárt vet neki,

Illően megsüvegeli.

Szép úri lakba félve lép,

S ha itt rámordul a cseléd:

»Hordd el magad, dologtalan!

A koldulás itt tiltva van!« -

Az öreg hárfás szót fogad,

S az ernyedt, ócska húrokat,

Nem tudván másba kezdeni,

Egy házzal arrébb pengeti...

Heverve púha pamlagon,

Uj versemet simítgatom.

Nehéz egy sors a koldusé!...

De a költő más sorsu-é?...

Pályája - nem mondok sokat -

Még szomorúbb, még gyászosabb;

Mert énekét, óh jaj neki!

Átéli, át is szenvedi.

Vagy ő is elfásul talán,

Ha senki se hevül dalán;

S csak azért nem tud fogni másba,

Mert költőnek jött a világra?