Enyhülés, s viszont-ajándék

Új koszorút, múzsám! ama szép elmének,

Kit tudós polgárink újra tisztelének.

Mert bár egykor szívünk nem várt mély sebének

Oka volt, - bocsánat ebbéli vétkének!

Köz anyánk, a haza, nem engedi nékünk,

Attól, kit oly méltán kedvel s becsül népünk,

Örökre megvonnunk régi szívességünk,

S elhinnünk, hogy ő is titkos ellenségünk.

Ki vert utat néki Helikon hegyére?

Az első zöld ágot ki tette fejére?

Volt-e jobb barátja, társa vagy testvére?

S oly hív szeretetnek ez volna-e bére?...

A széptudományok szabad országában,

A hű vetélkedők célra-futásában,

Bízván ki-ki saját tiszta szándékában

S mennyei vezére kegyes oltalmában.

S nem ügyelvén soha senki rossz kedvére,

(Az irígy kis elmék ingerkedésére,

A Vadóci Vincék ál csevegésére,

S más kevély emberkék alacsony mérgére),

Csendes bátorsággal folytatja pályáját; -

S nem hogy sajnálhatná társa szebb pálmáját,

Sőt, benne szemlélvén igaz jó bíráját,

Önként megosztaná véle koronáját.