EPERJES.

Meghagyta nékünk a letünt idő,

Öreg regékben sok történetét,

S ki hallgatózik puszta templomok,

S forrás vidékin, ó romok körűl,

Barlangnyilásnál, s mély vadonban:

Hall sok csodás, hall sok szép dolgokat.

Vak Béla jött számos kiséretével,

Birodalmának felső részire,

Mely fekszik a lengyel határ felé;

Holott mély rengetegbe tévedett,

Világtalan királlyal, a csapat;

Lengyel határ felé volt hajdanában

Falvak helyett erdő, s vadon csere.

A forró nap délpontra hága már!

Sütő sugáritól a zöld lapu

Megszőkülten ereszté el magát.

Elfáradott, és megszomjúhozék

Hosszú járás-kelésben a király,

És inni kére kísérőitől.

Háromfelé szakadt most a csapat,

S indúlt keresni hüs forrás-vizet,

A messzezúgó erdő tájain.

Bélát pedig szépen leülteték

Zöld gyepre, zöld fák csendes árnyiban.

Megült a fejdelem, s nem ejte szót.

- Egy pár vitéz némán állott megette,

Kit ott hagyott a többi őr gyanánt. -

A szellő gyöngéd ujját érezé,

Mely arcán símogatva elszaladt.

Hallá felette a pintyek dalát,

Kivette a rigó ugrásait,

A fiatalok hajló ágain.

Kezén pihent meg a virágkehely

Nedvével megrakodva visszatérő

Serény polgára a köpűnek;

S eget, sem földet ő nem láthata!

Országában ő leghatalmasabb

És egy személyben legerőtlenebb.

S miként az ülve játszó csecsemő

Egy lépést sem tehet botlástalan:

Hatalmas nép fölkent királya

Gyámoltalan magában...!

Ki országának fénye, napja:

Magának éj, sötét, reggeltelen.

A nép reá néz, őtet követi,

Ő milliók léptének ád irányt,

Ő, - kit vezethet gyönge kis fiú.

És űl a fejdelem, nem ejtve szót...

De lelke mély gondokkal küzködik...

Hisz a király is ember!

És elszéledvén tűnődése:

Hozzá mászott a lusta únalom,

S legyezgetvén denevér-szárnyival,

Reá álmos, meleg szellőt vere.

Most megösmerni vágyván helyzetét,

Tapogatózni kezdett csendesen,

És űlhelyét megnézte két kezével,

S ott földiepret ére mindenütt,

Amely a fák alatt terítve volt,

Meghajlott szárán csüggve bokrosan;

Érett bogyóit a szomjú király

Magához vévén, epedése mult,

S könnyebben várta a forrásvizet.

És a nap délutánra hajlott.

Kiséretéből az első csapat,

- Amely először tére vissza, -

Elmondta, merre járt völgyön, hegyen,

Mint vergőde át a bozótokon;

S elmondta, hogy forrásra nem talált

A rengetegben.

Megjött a második, mely távolabb volt,

Hozván bőséggel szomjoltó vizet;

Elmondta, hűs forrásra mint akadt

Hegyoldal árnyas, szirtes öbliben;

S hogyan talált rá csörrenésiről,

Melyet kövecses habjával vere.

Eloltá szomját legott a király.

Majd nagysokára jött a harmadik,

- Mely a királytól legmesszebbre járt;

Vidor kedéllyel szállongott elő,

És ajka tréfás, pajkos szókra nyilt.

Ujját emelte rájok hadnagyuk,

Intvén szemével a király felé,

Mely ezt tevé: komolyság, tisztelet!

De a csapat dévajkodása

Meg nem szünék, de nőtt szemlátomást.

S amint szemügyre vették társai

A harmadik csapatnak emberit:

- Csodálkodással tekintvén reájok, -

Kisült, hogy mindenik boros...

S azok bizonnyal mondák: hogy vizet,

Nem bort ivának forrás medriből,

De a csöppeknek ott, boríze volt;

S lőn, hogy mindnyájan észrevétlenül

Kedvet kapának, s Borkútnak nevezték

A forrást, a völgy hűvös árnyiban,

S mond a király: vágattassék ki a

Vad erdő, ülhelyem körül!

Hol hűsítő, érett bogyóival,

Talála földiepret két kezem,

Mely kinzó szomjamat megenyhité.

Épüljön város a vadon helyén

S emlék gyanánt a történet felől:

Eperjes légyen ő neve!

Ugy lőn, miként mondotta a király.

Kiirtatván idővel a vadon,

Megnépesült vak Béla ülhelye;

S eperszemet viselve címerében,

Épűle város, és áll e napig.

Határiban - kárpótlásul talán,

A szőlő borhozó gerézdiért

A régi forrás,

Borkút, borízű nedvével buzog fel. -