Epigrammák. [1]

Zug, morog a zivatar, zajog a zord éjszaki szélvész.

Néz a lyányka, remeg, s félve karomba omol.

Vivjatok égi tüzek! nem retteg tőletek a hív,

Sőt vadon árjaitok partra segitik utóbb!

Igy szólék; azalatt kiderül, a lyányka elillan:

Fény lepi a berket, szivemet éji vihar.

Mily szép s tiszta öröm nyájas szemeidbe tekintnem,

Menny, föld, s enmagam is, bájgyürüjökbe vegyül;

Kéjökön életerőm gyöngéd hullámban özönlik,

Bennök halnia kész, általok élni buzog.

Csendes unalmat szül mindennek többszöri nézte:

Untalan, édes alak! téged imádni öröm.

Többé nem szeretek; minek a sok néma vesződés?

Mit tegyek? a kegyes int: élni szeretni csak egy.

Nem szólál: s bájos szemeidnek rabja levék már;

Szólál: hív rabod én s rab magad istenülénk.

Tudni kivánod: mért epigrammám tárgya szerelmes?

Hát maga a szerelem mért epigrammi tünet?