EPISZTOLA PETŐFIHEZ

Imádott barátom, jó Petőfi Sándor

Szives üdvözlését ime küldi Jean d’Or.

Vettem oh nagy férfi, ostoba leveled,

De azért nem mondom: hujj ki! vagy le veled!

Mert nem üres hólyag és nincsen ebbe szél;

Kedves ostobaság mind, amit e beszél,

És a sok giz gaz közt, ha ugyan jól értek,

Van sok szép kaláris, s több ily becses értek!

Minden dolgok előtt: én nem írtam Toldyt,

Hanem (ez már más szó, tehát jó rím) Toldit,

És evvel döntődik ama szörnyü per el,

Melyet amint írod, Európa perel.

Ha tehát még most is folyna a nagy harc ott,

Kár egy y-ért, mondjad, víni harcot.

Hogy Murány a cenzor körme között vagyon,

Oh ennek tudása nékem becses vagyon;

Ámbár tartok tőle, hogy dühös strich-láza

Mária beszédét szépen kistrichlázza,

Hogy pedig ne legyen a szivem alján lom,

Én bizony munkámat úrnak nem ajánlom.

Máskép igen jól van a te komád asszony

De tán nincs oly jól, mint öt hónapos asszony,

Komám asszonyt pedig az isten éltesse,

Annyival inkább, mert ha ő nem él, te se.

Mi ámbár tudjuk, hogy bőven van a csók ott;

Küldünk e levélben egy trillió csókot.

Te pedig barátom, siess, írjad Lehelt,

Kit lelkedbe szárnyas geniuszod lehelt,

Írjad, mert nem érsz rá, ha itt lesz a nagy had,

Harc és háború és igazi hadd-el-hadd.

Akkor látom én meg arcodat, hogy lángal

Hősi elszántságban tiszta sárga lánggal;

Vágtatsz paripádon, mint por a szélvészen,

Melyet szárnyaira száguldó szél vészen;

Kedves komám asszony kezét tördelve sír:

„Sándor, ha te elmész, engem elnyel a sír,”

Mégis elhagyod őt, s oly tüzelve méssz el,

Mintha tele volna szíved forró mésszel.

Látom a derék hőst, ahol villog kardja:

„Ist das Schwert zum Fechten?” „Mellyik? Ez a kard? Ja.”

Többet nem beszélnek, hanem összecsapnak;

Vére a németnek úgy foly, mint a csapnak;

Sándor vitézünknek egy sem állhat ellent;

Épen mint a semmit, úgy ontja az ellent.

Sárga pitykés, zöld hajtókás, kurta szárú fűzött csizmás magyar huszár jelenik meg egy kis ajtón a kert alatt. Kedvese addig kíséri, könyörög, sír, elájul. A vitéz elrohan egy dombig, onnan széttekint, lát iszonyú magas kukoricát és rettentő sok ázott kendert. Visszafut a kis ajtóhoz, hol hű karok fogadják a győzedelmest. A hős juhászbundát terít le s borostyánai árnyékába heveredik.

És mivel nem harcolt borsóért vagy babért;

Homlokára tűzik a diadal babért:

Annyi érdemjellel rakva tér vissza már;

Amennyit bizony nem mindenütt visz szamár.

Eredj Sándor vitéz, hadd zengjek én neked

Viselt dolgaidról XXIV éneket.