Epitáfium [4]

Az ismeretlen szenvedésnek

Legyőzött katonája pihen itt,

Kevés lesz néki az öröklét,

Hogy elfeledje gyötrődéseit.

Az életét ő elhibázta

S levezekelte csöndesen.

Mint jegyesét, várta halálát

És elpusztult reménytelen.

Mint a kagylóban távoli és tompa

Zúgással sír a tenger, az örök,

A lelkemben is halkan haldokolva

Fölbúgnak messzi, régi örömök.

Oly titokzatos, idegen a hangjuk,

Oly mélyből jönnek, mint egy tűnt világ,

Így a rögökkel dobált síri hant zúg

S így suttognak a temetői fák.