Építőmester éneke

Aranypalotát építeni légbe

És elefántcsonttornyokat emelni:

Ez volt a lelkem minden gyönyörűsége.

Nem bántott a nagy élet zaja, semmi.

Bár mélyben, éjben elmerülve jártam,

De mindig tudtam palotákat emelni.

Az éji ködben és a földi sárban

Felém integettek a messzi tájak

Szivárványszínben és arany sugárban.

Hiába jöttök életemre, árnyak,

Míg a lelkem fényét ki nem lobogta,

Nagy, örök éj, én addig ragyogva várlak.

Oh jaj, ha a lelkemnek alkonyulna,

Ha ködökbe dőlnétek, aranyvárak,

Elefántcsonttornyom, ha mélybe hullna!

S én mennék, elébe az éjszakának,

Mint földnélküli király, a száműzetésbe,

Tudván, hogy túlnan halott álmok várnak:

Légi várak gyászpompás testőrsége.