Eprészleány.

Halld édes anyám, melegen süt a nap,

Forr szinte a vér az erekben;

Meghűteni kis kosaramba megint

Epret szedek ott a berekben.

Igy szól deli Ilma s a völgybe röpül,

Kis lába nyomának a fű is örül.

S ott a mogyorós sürü lombja között

Eprét szedi gyönge kezekkel;

Hollóhaja hattyunyakára omol

Habkönnyű lebegtin alá fel.

A csintalan ág le-lehajtva magát,

Fölleplezi gömbölyü keble havát.

Majd állva a tó sima tükre felett,

Andalg: mi tüz ég fel a vízből?

Bár ön szeme lángja belőle ragyog,

Mint égi sugár a sötétből.

S míg karcsu alakja virágra borul,

Csillagtalan a viz is elkomorul.

Most víg dalolással a gyepre pihen,

És illatozó koszorut fűz.

Egyszerre kopó riad, ing a bokor,

Döbbenve szökik fel a szép szűz,

S míglen hüledezve a zajra vigyáz,

Elébe kizörren egy ifju vadász.

Néz Ilma, s zavartan iramni akar;

Oly édesen esdik az ifjú;

Ó lyányka! szemed nyila szívbe talált,

Kéj rengeti habjait és bú!

Adj bút, de maradj! nyerek azzal is én,

A bút is ölelve körödnek egén.

Szép Ilma pirúl, de iramni felejt,

Leszögzi a feldagadó szív:

Oly nyájas az ifju, alakja nemes,

Tekintete oly meleg, oly hív.

S mint két tüzi lángozat egybe vegyül,

A két rokon érzet is összehevül.

S hűs árnyon a fülmile lágy dala közt

Oly édes-enyelgve bolyongnak,

Míg a hegyeken remeg alkonyi fény,

S a vártorony érczi lekongnak.

Elválnak epedve s a vég bucsuszó

Csókvillanat, mélyen a létbe ható.

Felrajzik az élet az ifju felé

S kéjt űzget a lyányka hevével.

Mily rózsavilágba nem álmodozék,

Eltelve a mult gyönyörével!

Őt látja szünetlen, az ő szeme int,

Ha bizton a csillagos égre tekint.

Ködszárnyakon illan a rémletes éj,

Bájszínben özönlik az új fény;

Berkébe repül deli Ilma viszont

Hol megjelen a szeretett lény,

Ugy képzi: s ha lomb zörög, őzfi szalad,

Oly szűk leszen oly teli, keble alatt.

Ott várja lesengve, sóhajtva nevét,

Elhangzik az illati lebbel.

S mint kémli habozva, lel öblös edényt

Megtöltve aranynyal ezüsttel:

Ó csalfa szerencse! kegyednek ölén

Csak néma keservre szegényülök én.

Így búsan a lyányka; de anyja örül,

S fenhirdeti magzata sorsát:

A hír repes, és gyalog és lovakon

Agg és fiatal lepi házát.

Pór és nemes hódolatára kele,

Vágyók frigyesülni örökre vele.

Szép lyányka! mi báj lebeg arczaidon?

Nem földi az: égi lehellet;

A szegfü szagatlan, a rózsa komor

Valód magas ékei mellett!

A liliom éjszin, a viola vad:

Tőled csak a kellemek árja fakad!

Igy zengi sok ifju a lyányka diszét,

Zengtébe lihegve szerelmét.

De Ilma szivében a berki vadász,

Nem tűnteti másra figyelmét.

S bár nem leli, érte, csak őneki él,

Kinjára mosolyogva hiv érzetinél.

Egy tél halad így; kiesűlve megint

Zöldelnek a barna virányok,

Eprészve sürögnek a lenge hüsön

Sugár tagu fürge leányok,

S mint a tavasz angyala tűnve elé,

Száll Ilma is édeni völgye felé.

S ím harsog a kürt, a kopó riadoz,

Több férfi tör a sürün által,

S egy termetes ősz, a vidéknek ura

Lép Ilma felé komoly arczczal,

S szemlélve sokáig az elpirulót,

Igy ejti a büszke határzatu szót:

Berkembe te kincset emelni szökél,

Im mostan elére hatalmam,

Ismérd uradat; de szelíd leszek én,

S inkább megelőz bizodalmam,

Sors kincseket, én deli férjet adok,

Kit szíved is áldva elégleni fog.

Önvérem az ősi nevére dicső,

Szédelghet-e álmad ezen túl?

Nézd ott a tetőn ama büszke falat,

Az jut neked hölgyi lakásúl!

Azt mondva egy ifjat elébe vezet,

Uj frigyre, hogy annak igérne kezet.

Vedd tőlem a kincset, a bánatadót!

Gyöngygyel fizet érte szemem csak;

Véredhez emeld fel a névre dicsőt,

Hagyj engem a berki vadásznak.

Igy ömlik a szűz nemes érzetiből,

S elillan az agg s köre nézti elől.

Szép völgy! te kinom- s örömimbe szövött,

Ah! tőled is elszakadok már!

Bút zeng a madár, s kies árnyidon

Önkény s nem a hű szerelem vár,

Zöldelj vigan! elhal az égi remény,

Hűs fáid alá soha nem megyek én.

Míg küzdve imígy a leányka borong,

Ellepve az út lovagokkal;

Mint ünnepi czélra, közelgnek azok

Szép nászi selyemlobogókkal.

S egy karcsu vitéz aranyos paripán

Lejt kéjre derülten a nászok után.

A vár ura jő, s gyürüt, ékes övet,

S több nagybecsü mátkaruhát hoz.

Néz Ilma, csodálja himes javait,

S így válaszol a kegyes agghoz:

Fénylő ugyan, ah! de hideg jutalom:

Pártám csak a hű szerelemnek adom.

Annak jut az, Ilma! viszonz az öreg,

Im kedvesed atyja ölel meg.

Gondom vete cselt, kitanulni szived:

Győztél hiven élve hivednek.

Int, s míg deli Ilma varázslata múl,

Szép berki vadásza szivére simúl.