ÉPÜLŐ HÁZ

Kaviccsal rakott targoncák kúsznak a

fameredélyeken fölfelé.

Fönn a tetőn már májusi bokrétát

lenget a koratavaszi szél.

A három emelet váza, mint egy mammut

lerágott-húsú bordázata...

Az! az lesz e ház is, ha az építkezés

sebeiből fölépül.

Mammut, óriási harapós állat,

amelynek gyilkos fogsora

- a késélű lépcsők - véresre morzsolja

és telhetetlen bendőjébe,

a sötét, pállott zugokba lökdösi

áldozatát, a bús mai embert...

Pallérok, görnyedt kőművesek, homokhordók,

elszánt légtornászai a kurta falaknak,

meztelen mellel, válluk bronza feszülve,

némák, mint a halottak, gép valamennyi csupán...

Ám most a Sacré Coeur tornyában,

a Ménesi-úton a tizenkettőt veri az óra...

... Dél van...

Megállnak a gépek. Egy tapodtat se tovább!

És a meredélyeken lefelé megindul a pallérok,

görnyedt kőművesek, homokhordóleányok

hosszú rabszolgasora... Bús bábeli emlék...

És az a fickó, aki még az imént

fenn lengett az emelet bádogereszén,

mint a széltépte rongy:

most már alulról, szájtátva, élve, lihegve

lesi egy gömbölyű munkásleánynak

feltűrt és lépteitől libegő szoknyája alól

ki-kivillogó térdét!...

Kemény fogsora szétnyíl... de beléharapna!...

Lassan előveszi kését, kinyitja,

s az élesrefent, hosszú pengét mohón belevágja

egy nagy darab kenyérbe...

Szája csámcsogva falja a kenyeret,

szeme meg a gömbölyű, krémszinű térdet...