Erdei lakásban

A piros téglalépcsőn sárga foltokat

vet a késői napfény. Óh, maradj, maradj!

Lásd, egész nap tied vagyok. S már e piros

lépcső egy-éjszakai börtönömbe hív,

szobámba, amilyenben élek az egész

éven keresztül, úgy hogy gyűlölöm ma már

megbúni benne, bár csak éjszakára is.

Nem élőnek való az. Óh, mily iszonyú

feledkezés, mily őrület, milyen beteg

vonzás vihette, szent királyom, csüggeteg

néped, hogy börtönt rakva önmagának, ős

pompád elől vermek közé búj? Átkozott,

aki először szükségen túl házat a

házra rakott, hogy lenne emelet, s aki

falat védett a fallal, míg betonból és

betűből és aranyból ez a labirint

fonódott, mely ma fojtogat, hogy tégedet,

apánk, királyunk, kincsünk és örök jogunk,

pénzért fizessen aki egyszer, mint magam

e kőhinárba csúszott, s kisebbek legyünk

a csöpp állatnál, mert az veled szabadon

néz szembe, végtelenség! Egyszer, igen, én

egyszer kiugrom, meztelenre vetkezem,

mint a vadak, letépek mindent, ellökök

betont, betűt és aranyat, mint evezős

tengert taszít, hogy révbe jusson. Izgatott

karral lököm ki partod és arcod alá

magam, szakadtan, űzten, fájva, véresen,

ruhátlan és vadan, mint réti farkasok,

hogy láng-, és jég-, és kő-, és tüske-ostorod

verje halálra szegény csupasz testemet!