ERDÉLY

Megtörtént. Nem mondom, amit érdemeltél -

Amit a sors mért rád, szegény, szegény Erdély!

Nyomorúvá gyötre százados rabságod,

Tört erőd nem bírja meg a szabadságot.

Láncaid lehulltak s im azontúl soká

Félve lépdel lábad, amikép megszoká.

Gazdagon sütött rád a szabad nap fénye,

S még mindig szemedben börtönödnek éje.

Kialudt, kiégett vulkán vagy ma, - benned

Ama régi lángból egy szikra sem gerjed.

És ha tán gerjedne, és ha tán gyuladna,

Azt elfojtja kebled tehetetlen hamva.

Megesett, - ha nem is, amit érdemeltél, -

Aminek szükségkép esni kellett, Erdély.

Avagy a történet nincsen-e megirva,

És nem emlékeznél régi napjaidra?

Elfeledted volna multad annyi hősét, -

Míg szerencse pártolt s még inkább dicsőség?

Elfeledted volna - hiszen nem volt régen -

A vergődő sast az oroszlány körmében?

És hogy akinek most lába szennyét nyalod,

Fejét ingatá az óriásnak karod?

Fájdalom s gyalázat? igen, elfeledted,

Az idők hulláma összecsap feletted:

A történet elhagy s lapjain tenéked

Nem szentel jövőre egy betű emléket.

Bocskai, Rákóczi, Bátori és Betlen

Nagysága beárnyaz törpe lételedben:

Ah, e dönthetetlen sziklái a multnak

Elhunyó napodtól szégyenben pirulnak!

Szív valál a multban, mely szünetlen vertél,

A szent szabadságért lángoló szív, Erdély:

Mikor zsibbadás ült minden külső tagon,

Te valál az, aki lüktettél szabadon.

Most mi vagy? megromlott sánta-béna kéz-láb;

Tehetetlenségnek szolgasága néz rád:

Zsarnokod nem fárad többé láncra tenni,

Megtanulta már, hogy - nem bírsz szabad lenni!