Erdély [1]

Szeretem Erdélyt! –

Ezt mondja mind, ki erre lép,

és ezt mondom ujjongva én is:

kemény föld, de szeretem mégis,

mert csodaszép, mert meseszép;

Valahogy erre

élnek nagyon a régi mondák,

csillagcsodáktól terhes ég

s mind, mind a régi hun mesék,

s virágot hajt a régi holt ág.

Havas hegyláncok

komor őrségen sorba állnak

és sok misztikus estelen

elsugdosódnak csendesen

hőstetteiről Atillának.

Öreg táltosok

fehér szakála lebben itt

– távolon át is színezüstből –

áldozati tűz égbe füstöl,

s a szügyönszúrt mén felnyerit.

Sárkányok jönnek,

hegyek ölében mély-lakók,

torkukból kék tüzet okádnak

az unokákra méla vádnak. – –

Szelidek, szépek, meghalók...

Zsongító titkok

ülnek itt rá a képzeletre,

a könnyben van már a vigasz,

lehetetlen itt nem igaz, –

s a történelem táncol egyre.

Szeretem Erdélyt! –

Hány ember sír, ki erre lép,

s hangos szóval ezt mondja mégis:

Itt születtem, szeretem én is

és csudaszép és meseszép.