ÉRZÉKENY BÚCSU

Télen-nyáron nincs több, csak egy kabátom,

Ez is elhágy; e régi hű barátom,

Alig-alig tartóztatom az ujját,

Tépett keble vészi tőlem bucsúját.

Vén kabátom, oh, miért hagysz engem el?

Nincs, ki hozzád már simulna, hű kebel;

Nem találsz te sehol ilyen gazdára,

Ki szeressen gyöngeségid dacára.

Vékony a te egészségi alkatod:

A levegőt soha ki nem állhatod,

Eddig is én adtam egy kis meleget,

Úgy birád ki a süvöltő szeleket.

Nem fogadtam hű szerelmet pap előtt,

Voltam azért állhatatos viselőd:

Cifra köntös rám hiába kacsintott,

Cifrasága tőled el nem csábított.

Hej pedig volt egy időben pénz elég,

Válóperünk egy szavamból kitelék,

Csak egy szóval mondtam volna: menj öreg!

Most te hitvány sipka volnál legfölebb.

Jobb időkben - nem tenné azt sok barát -

Hű maradtam gyöngéidhez, oh kabát:

Illik-e most idehagynod engemet,

Csak azért, hogy nem hizlalom a zsebed?

De minek a szemrehányás! hű valál,

Egyszerű, mint a kebel, mit takarál,

Egyszerű és igénytelen valami,

Nem akartál soha többnek látszani.

Nem ohajtál cifraságot, díszjelet:

Egy zsinórkát magyarosan legfölebb...

Az is, az is lekopott már, ami volt;

Szegény kabát, te éled tul a zsinórt!

Nem soká élsz, könnyű ezt megjóslani:

Im beálltak feloszlásod napjai,

Fogsz heverni, megvetett rongy, útfelen:

Nem baj! úgyis csak lenéztek szüntelen.

Fognak ottan jőni-menni emberek,

De nyugalmad senki sem zavarja meg;

Azt a ruhát a koldus sem veszi fel,

Mit egy magam-szőrü ember elvisel.

Már bocsátlak. Menj, kiszolgált veterán,

Valahol még összejövünk mi talán:

Az idő ha éltem is majd elnyüvé,

Ki tudja, hogy hol kerűlünk együvé?