Erzsébet.

Gyászravatal készül, a nép gyűl, tompa harangszó

Zúg, s keseregve hazánk bérczei visszanyögik.

Megholt Endre király! vele Árpád törzsöke dőlt ki,

Melynek négy század látta csodálta diszét;

Mely rab-utált szivvel hinté törvényi malasztit,

A szabados népnek nagyra emelve hirét;

És ellenhadakat tapodó fejedelmi erőben

Büszke hatalma jelét messze időkre füzé.

Elhunyt a hősvér! de miként a bús döledék közt

Néha tenyész egy bájillatozásu virág;

S nyitva szerény kelyhét az örömlét harmatit iszsza,

Míg a fergeteg őt kegyetlen összetöri:

Igy maradott egyedül Erzsébet, puszta tetőjén,

Pártos lelkü felek durva csapatja között,

S atyjának vesztén siratá a nemzet ügyét is,

Mely önnön fiain edzi dühödve vasát.

Igy leve tömlöczczé elődei fénypalotája:

Ő maga árva, szegény: párthive nincsen azért.

Oltalmára hevült idegen bár; ah de magyar nem,

Nem kele, nem buzgott védeni szent igazát.

S elhidegülve hagyá nagy hőse szelid unokáját

Válni örökjétől, mely nem örökje tovább.

“Hunnia, légy boldog! s bár nincs maradásom öledben,

Mig piheg e sziv, csak - te utánad eped.

Hív leszek én hozzád, ha te bár elhagyva feledtél:

Csak te lehess boldog, szép haza! szenvedek én.”

Ezt rebegé a szűz, nemzője porára borulva,

Nagy koronázottink hajdani békehelyén,

És ott hol komoran barnultak az ősi koporsók,

Honjától ott vőn sziv-szakadozva búcsút.

Érzi, miként hasad el bús élete minden örömtől

S könnyén népének lassu halála remeg.

Elvált! s kit nem rég ezerek tömjéne magasztalt,

Most távol rejtek néma homálya fedi.

A vigadók zajait s a kéj szabad ömledezésit

Most halavány szinnel váltja monostori csend.

Rettenő csere! mily türelem mulhatja fel e súlyt,

Mely a vétlen szűz lágy kebelére rohant!

Távol kedvesitől, részvétlenül, élve temetten:

Léte kies tavaszát zárja halotti magány,

Sikra kiszállani már nem látja vitézei rendét,

Harsány tárogatók nyers riadalmi között,

S bajnoki játékban diadalra hevülve szemétől,

Csengni aczélon aczélt, vivni erővel erőt.

Nem, nem a délczeg inú paripák nyilröptü szökésit

Párduczos ifjaknak verseny iramtok alatt:

Nem, soha nem többé! mindennek vége szakadt már,

A gyönyörű létnek kelleme, szépe, oda!

A győztes seregek dalait most váltja karének,

Mely remegő ajkin hosszu fohászba vegyül;

Vagy komor árnyékként lépdelve sötét teremében,

Gyúladozó vérrel küzdve emészti magát.

Nem mosolyog neki a viszonérzés égi sugára,

Mely lágy vonzattal hű szerelemre hevít;

S hintve reánk a lét bájlóbb tartalmu világát,

Minden földi öröm kéjözönébe merit.

A gyöngéd anyanév, deli férjnek tiszta szerelme,

És rokonult lélek őt nem enyelgi körül.

Sejti malasztit bár, de lemondás átka felette!

S álma derültében képe alélva letün.

Igy hervad szomorún örökös gyászkörbe szorulva,

Igy a forró sziv a hideg élet alatt.

Mindenek elhagyták: egyedül fájdalma marad hív,

Nyujtva töviskoszorut bíbora éke helyett.

Vér gőzölg azalatt Magyarország térein: a vak

Pártosság szabadon gyüjti halálra tüzét;

Mig Rozgony mezején Károlynak fegyvere győzvén

Méreg-, tőr- s cseleken nyert urasága megállt:

S miglen az uj fénynek hódolt s örvendeze a nép -

Messze vidéken szép csillaga éjbe borult.

Mint a nyári lebel sivatag közt, hunyt el ez élet;

Végjele áldás volt, végrebegése: haza!

Igy hala Erzsébet, nagy szerzőnk hív unokája;

És hidegült hamvát nem fedi honi virág.

Nyugodj, áldott sziv! emlékedet élteti a könny,

Melyet drága hazánk egykori képe fakaszt.