„És elvérezni egy fonák igén...”

„A parfümjét érezni a szavaknak,

És elvérezni egy fonák igén” -

- Be mélyre szántottál Juhász Gyula,

S szavad ma másodszor szántott belém.

Az ember azt sem tudja, mi történik,

Villám vág az öntudat gyökeréig,

S mint ahogy a beforrt seb felszakad,

Úgy bukkan elő egy emlék-barázda

A jó húsz esztendős ugar alatt.

Éppen ma, s ki tudja, éppen ma miért

Forgatom hát szívemben szavadat,

Jó húsz esztendős régi szavadat,

S látom buggyanni szívedből a vért.

Egy verssel vívok - tán egy kettősponttal,

Egy írásjelben rejlő hatalommal:

Hova helyezzem: oda, vagy ide?

Tán tőle dobban a versem szíve.

Mert harc a költészet s csak ritka béke,

A költő igéje: Jézus igéje:

Nem békét, fegyvert hoztam e világra -

A szavaink a Lélek fegyvertára.

És ez az, ami összeköt Veled.

S fogom húszéves messzeségen át

Sohasem-fogott költő-kezedet.

Pedig szonettet én aligha írtam,

Nem követtem a ballagó Tiszát,

S nem a tündöklő tiszai iszapban

A lenge Anna arany lábnyomát.

Nem festettem a rónát alkonyatkor,

S a füzest holdezüsttel szőve át.

Zeg-zugos szirtekké tördelte Erdély

Bennem bánatod magyar ritmusát.

A te tápéi Krisztusod helyett

Isteneimmé nőttek a hegyek,

És súllyal tették vállamra kezük

Külön sorsú itthoni emberek.

Parfümjét nem éreztem a szavaknak,

De vérig bántott egy fonák ige,

És vívtam én is az igaziért,

Amitől dobban a versem szíve.

És ez az, ami összeköt Veled,

S fogom húszéves messzeségen át

Sohasem-fogott költő-kezedet.