ÉS MENNEK AZ ÉVEK...

És jönnek az évek... és mennek az évek,

a szív belefárad, a szem beleréved:

a partot keresve, a partot.

Hol láncra kötözve a megkopott csónak

a földre borulva örülni a jónak,

mert Isten: kezedbe te tartod.

Csak menni a szélbe és menni a napba

és kezdeni ebbe és kezdeni abba

és mindent, ó mindent megunni...

S ha este van s messzire zúg el a csend,

gondolni a nőre, ki messzire ment -

S nem tudni az éjben alunni.

Akarni a jót és a rosszba botolni,

szabad szelek szárnyán mint rab robotolni,

a fények elől ki-kitérni;

és jön, jön az év és múlik az év

és tűnik az élet és múlik a hév

és nem lehet semmit elérni.

Papírra borulva a kín szövetén

majd későn, az aggkornak eljövetén,

majd akkor, magamba, setéten,

hogy foglak keresni, te perc, te tünő!

És téged, te angyali termetü nő!

S a szellőt a távoli réten...

S meglelni majd nem lehet semmit se már.

Csak nézni, hogy fölfele száll a madár.

S megnyitja az útam az égig;

lehúnyni a két szemem hangtalanul,

s mint jöttem, elmenni oly rangtalanul

a csillagok útjain végig...