ÉS SZÓLT A DÉMON

És szólt a démon:

Hogy mersz te boldog lenni?

Te büszke csepp, te gőgös semmi!

Te agyagisten, gúnyapostol,

Aki, alkotván, egyre rombol;

Kiben őrjöngő vére árad

A kárhozottak bősz fajának;

Kit ég s föld egyaránt kivetvén,

Bolyongsz a kétvilági mezsgyén

Zordan, magán, a fényhomályban,

Támolytalan, szeszélyes árban,

Lebegve, tétován, inogva

A levegő, szilaj habokba;

A kínfakasztott ismeretben

Csodálva s mégis megvetetten

Bolyongsz sötéten és hazátlan;

Ki élni unsz, de halni bátran

Nem mersz te, ó, mert annyi emlék

Kötöz a Léthez és a Nemlét,

Mélységivel az ismeretlen,

Senki be nem hajózta tenger

Borzalmat önt izomszivedbe,

S a fölszines idegszemekre

Tajtékja rémes álmokat hint!

Előtted minden ing, iramlik,

Hív és riaszt, kacagva csábit,

Futamva űzöd vak csapásit,

A Fény nyomát, az Élet árnyit,

S megtépve, meggyalázva szárnyid

Lankadva untalan lehullnak,

Szilaj erőd hiába duzzad,

Az olthatatlan szomjmelegben

Holteleven vagy s temetetlen

Az ördögarcu istenérzés,

Örökfájdalmu, lassu vérzés!

Ó, gúny a láng, mely benned árad,

S gondolatid forrása bánat!

S te dalt zenegsz a boldogságrul?

Mint a mező virágot árul,

Bár vért szivott magába nemrég,

Szinének mégse fáj az emlék,

A vér, barbár csatákon ontva,

Midőn a vértanúi torra

Véréhes hollók elgyülének!

Nem fáj az emlék fölszinének;

S vér fog ömölni nemsokára,

Iszonyu lesz üdvének ára:

De ő most ezzel mit se gondol,

Bájt hímez épp a borzalombol,

Rügyet fakaszt a vériszonybol;

E síri élet szinte tombol,

E temetői élet ujjong,

Nincs itten bánat s nincsen búgond;

Feledve minden s önfeledten

Kéjelg a boldog percenetben;

Az önző perc elég magának:

Elődje kín, utódja bánat,

S e semleges pont, ez a semmi

Oly botorul tud kéjelegni!

A büszke perc, a gyönyörrészeg

Feledni látszik az egészet,

Feledni önnön léte teljét,

Örök fájdalmak végtelenjét,

Testvérit is, a többi percet:

Egy pillanat: s ő is lepergett...

Te gúnyapostol, átokisten,

Álomkirály, koldus imetten,

A perc emelt s meghalsz e percbe:

S önzőn, vadul ujjongni mersz te?!

S önzőn, vadul kihívni merted

A Végzetet, az ősi Rendet,

Kihívtad balgán magad ellen,

Föllázadál nyomoru Szellem,

És fölvetéd szemed a Napra,

Az ős hatalmakat kacagva

És túlbecsülve önerődet,

Fönnhordod porjegyezte fődet!

És nem elég, hogy kárhozott vagy,

Magad vagy ostora magadnak;

Se föld, sem ég nem ismer el fiának,

A por gyülöl, az ég lakói szánnak,

Hogy kárhozott vagy tenmagadban,

Te vakmerő, te háládatlan:

Szived az áldozatra éhes,

Társat keres zord végzetéhez!

Dicső, magasztos égi társat,

Aki, betöltve túli vágyad,

Eloltsa szíved szomju vágyát,

Megossza szenvedélyed ágyát,

Felezze terhét vad kinodnak,

S amerre vágyaid lobognak,

A mélységes, csodás magosba,

Kerub-őrizte szent tilosba

Kövessen téged, vakmerő csepp!

Így vonja gyöngét az erősebb,

Szivet megejt az álnok elme,

Szelíd galamb az ölyv szerelme,

Kőszáli sas szerelme bárány,

Éh vonja őket, ez a sárkány,

Amely bezúgja a világot,

És ha mi édest lát vagy látott,

Kegyetlen kéjjel, hahotázva

Csap le az áldozat torára.

Társat kivántál, égi társat,

Szeretni hűt, szenvedni bátrat;

Társat kerestél s megtaláltad:

Megbolygatál egy édes álmat,

Föltépted gyönge, szűzi keblét,

Megloptad bájait, szerelmét,

Földúltad álmait és kiraboltad

Az érzésgazdag, tiszta boltot,

Szive rejtelmét fölszakítád,

Szenvedni, sírni megtanítád,

Veled repülni kényszerítéd

És csalfa szóval megkerítéd

Magát az angyaltisztaságot,

Letépted őt, a szép virágot,

A jóságot magát megejtéd,

És megbabonáztad tiszta lelkét,

Magát a lelket elraboltad,

S amerre vágyaid lobognak,

Most kénytelen téged követni,

És kénytelen téged szeretni!

De te csak ujjongj vad hevedben

Merészen, egyre lelkesebben!

Örvény fölött jó lejtve lépés,

Sebajkra selymes, enyhe tépés,

A fájdalom csak szín a képen,

Ujjongni a pokolban: éden.