ÉS VERSEKET IROK,

láncszemre lánc,

a misztikus és fájdalmas világrul,

amely csak nékem rossz halotti tánc;

másoknak vére benne égve lángol.

Mert éjidőtt a nagy kősátorokban

gyerekkacajjal áldás hömpölyög.

S a viháncoló vérből ki-kiszállnak

az ablakokba rőt kis ördögök.

S leröhögnek a köruti homályba,

hol vándorlásom útja végtelen.

S én összehúzom bús kabátom szárnyát.

Jaj, nincs, ki, mint én, olyan éktelen.

És ujra kérdem: mit jelent a nap?

És felelem: így lettem harminc éves...

Fakul a fekete selyemköpeny

és fakul a selyemköpenyü nő, az édes.