ÉSAIÁS KÖNYVÉNEK MARGÓJÁRA

Seirből kiált énhozzám is az Úr: »Vigyázó, mit mondasz az

éjszakáról, vigyázó, mit mondasz az éjszakáról?« Ilyen hiábavalóság

hát az ember isteni elméjének fényessége, hogy egy fuvalom által

éjszaka lesz?

Hányszor kell még sírnia a szeretet és géniusz doboló vigasságának

szűnésével a Földnek, megromolnia s megerőtlenedniök a Föld népe

nagyjainak?

Miért, hogy a föl-fölemelkedett Embert mindig visszarántja Valaki,

kit Úrnak is neveznek, Jehovának is, Rendelésnek is, Sorsnak is? Az

Ember már-már készül jónak és Istennek változni, de Perazim hegyén

fölkél az Úr.

Mi jókedvet csinál az Úrnak, hogy csak mutogatja az Embernek

nagyszerű célját, az Élet egyenlő kibékülését mindnyájunkkal s a

békének szivárványhídját? Miért keresi meg bennünk, mint a Gibeon

völgyében megharagvásában, a mi ősi vadságunkat, hogy gonoszságainkat

egymásra tüzelje?

Bizony a »kegyetlen, hosszú Léviátán kígyót és a tekergő Léviátán

kígyót« kemény, nagy és erős fegyverével nem látogatja meg senki. És

a »veres ború szőlőt« vérrel öntözi most megint az Úr. Óh, miért

olyan szeretetlen és boldogtalan az Ember, ki úgy kívánja a szeretetet

és boldogságot? Vigyázók, hiába vigyáztok, óh, jaj, vigyázók, hiába

vigyázunk, mert újra és újra leesik a sárba az Embernek arca.