ESDEKLÉS

Ím sírván esdekellek,

És áhítatom reszkető mécsét

Meggyújtom oltárod mellett,

Ó, Reménység!

Istenség, kit alkottam magamnak

Simogatónak, kegyesnek, halknak,

S akit sovány s fáradt karom

Föl, egekbe emel, hogy nékem

Is legyen valakim az égben,

S kinek áldását, ha még lehet,

Akarom.

Hallod? - hozzád hárfázik halk kara

Szelíden gyűrt ruhájú vágyaimnak,

E bús papnőknek, kiknek sohse ringat

Bölcsőt kezük, a teljesülés arany bölcsejét,

S mégis, szemük, a könnyezésig,

Csak feléd néz, csak feléd,

S finom ujjuk alatt a hárfa zsong -

De közben ím setét litániám jajong:

Ó, tudod-e? - bús tűz vagyok én,

Láng, mely gonosz szelek közt kavarog,

Égi szikra tán,

De földre fúttak titkos viharok -

S jaj, jaj,

Már a magam bús tűzvésze vagyok!

És part is vagyok, magányos és árva,

A végtelenség szegény határa,

Kit ős búk ős dagálya látogat,

S fakasztanék a fanyar iszapon

Édes virágokat -

De jaj, jaj,

A part már remeg és szakad!

És nyíl is vagyok, lélek, szárnyaló,

Ki túlrepülnék minden csillagképen,

Megkeresném a Végzet trónusát,

Hogy bíbor kárpitját suhogva tépjem,

Nyíl, kire a lét bús izenete

Van felróva, az örök és setét:

“Miért? miért? miért?”

De jaj, jaj,

Már visszahull a nyíl, és önmagamba tép!

És szív vagyok, bíbor dobogás,

Önmagát betegítő bús kerengés,

Szenvedély és szenvedés

Tömlője, szív -

És ideg vagyok, nyomorú háló,

Önmagam fojtó, mind sajgóbbra váló,

És könny vagyok és sóhaj -

Ó, jaj,

Ember vagyok és költő, s esdve hív

Szelíd Remény! setét litániám:

Altatón bár, áltatón bár, ó, hajolj le rám!