ESIK [1]

Esik esik -

a por nedvesen reszket életünkön -

csattog, dörög -

dörömbölnek - hallod? - a szivünkön!

Meztelenül

futni futni

tárt karral futni egy erdő felé - - -

esik esik -

kis tenyered

mért tartod ki a menykő elé? - - -

A szél hozta -

a szél

hangosan kacagó lányok

bontott hajából zudulva lebeg - - -

recsegve jajdulnak az ágon

hibás-szivű száraz levelek.

És szoknyád szagát is akarom tőled

s te csókolsz, ütsz és sohase vársz -

hogy tisztulhatna meg hát a szerelmem,

ha látlak, hallak, hogy szólsz és hogy állsz -

nézd, fáj a homlokom az ütközéstől

és fáj, hogy elmulik ez a fájás,

mert bomlott melled varként rátapad

s elfordult szemmel hiába tépem róla,

ne félj, nem gyógyul, csak tovább szakad - - -

s hiába bánkódsz,

az igazak lehelte felhő

nem segít a te könnyeiden -

az én szememmel kell kisírnod mindent,

hogy érted el ne pusztuljon szivem!

És isten lábánál ülünk le együtt,

te kettős melled bontod összecsengve,

ő elhalványul, én közönnyel nézem,

hogy két lélek mellettem újra gyenge,

hogy szivemben csak kerestétek egymást,

akik ágyamban találkoztatok - - -

de úgy mondom csak a közönyt s az istent,

mert bús fennszóval sírva rothadok.

Hullj eső hullj és öntsd el e világot,

mely ilyen nőkkel verte meg magát.

Ki védené azt bicskával szurom le,

a történelem ha parancsot ád.

S bár piszkos vagyok már a nagy jövőre,

ott leszek én a barrikád előtt -

az új szeretők, sárgák és fehérek,

ne lássanak mint gyönge szenvedőt.

Találkozzanak vágyó testemen

Sanghajtól Wienig, Chikagon keresztül,

csak mosolyogjanak ezen a versen,

melyben meghülyült korunk kínja rezdül.

Szabad közösség, jöjj, feléd megyek,

néném könnyei feléd hullanak,

mind szenvedünk s nagyon kiérdemeltük,

hogy megérjük már néhány napodat!