ESIK [2]

Állok, lábamnál tócsa nő

a pocsolyához - az a dolga.

Bevont farokkal bú elő

az eb, hogy lábam megszagolja.

Kövér az ég, az üdv a gondja,

pislog, dagad a püspök dombja,

fütyülnék s számra pára jő -

hát megfontoltan, mint a dudva,

gőzölgök szépen, komolykodva,

révedek én is, révedő.

Fütyültem könnyedébb koromba...

Esik, hogy nőjön sár meg bodza,

csak egy hűvösen heverő

répa, egy jámbor meszelő

meg én hallgatjuk gondolkodva.

Lassudad, országos eső

hulló hajamat panaszolja.

Dörmögő vagyok, dörmögő.

Meg ballagó, hisz evező

nem kell soha az országútra!

És dünnyög, motyog a cipő,

hogy csizmának is elég volna.

Feszeng a tök, busong a boglya,

esik a mezitlábasokra,

a munkátalan munkásokra,

esik a remegő toronyra,

a lágy talajra, tulajdonra,

gödörlakó kubikusokra,

párnás, polgári lakásokra,

esik, esik, hisz az a dolga.

Lassudad, országos eső,

nehézkedve és panaszkodva.