Est a tóparton

Kicsit elbiggyesztettem a számat,

én durcás kis fiú,

hogy hátat fordítottam a világnak.

Valahol messze tücsök ciripelt, –

a mélykék égről csillagok néztek,

de mind, mind olyan álmosan,

s én betévedtem a ligetbe.

A fák:

talán valami titkot sugdosódtak –

A fák: elhallgattak, amikor beléptem –

Halálos csend volt –

a tó körül is.

Elmerengtem

régi lázon, s azt hittem,

hogy csolnakázom

és körülöttem álmok zavartak

hogy magányos padon ültem.

Nevetősen jött elémbe

minden régi ismerősöm,

nevetősen, kacagósan,

cirógattak

csókot adtak

s azt hittem, hogy gondolázom,

ringatózom, csolnakázom

valakivel...

A tó kristályosan mozdulatlan volt,

mint szép álmokban jegecedett lelkem,

s úgy féltem,

hogy fel ne csendüljön most legalább

egy mai napi strófa

s álom tündérem nehogy való mezbe jelenjék meg,

s kavicsot dobjon a tóba.

Én ültem és a fák hallgattak tovább.