ESTE A KILÁTÓN

Este kedvesek nékem a hegyek,

A Kilátó padjáig felmegyek,

És nézem a csillagok álmatag

Fényében, mily szelíden állanak.

A csillagos ég vállukon forog,

S ők, jégbundásan, vén, bús pásztorok,

Őrzik a nagy csendet az ég alatt,

S kő-arcukon ezer holt ránc szalad.

Lenn a Grand villanyéje ég vigan,

Betegszobákban szökken a higany -

Itt a nagytőgyü, fehér fellegek

Halkan suhannak, s békét ellenek.

Lehajtom fáradt fejem a padon,

Most úgy érzem: felszív a hűs vadon,

S oly furcsa látnom a friss havon át,

Amerről jöttem, lábaim nyomát.

Oly furcsa, hogy majd ezen a nyomon

A súlyos testet visszavonszolom,

S lenn azt mondom: újra itthon vagyok -

És fenn a csúcs búm nélkül is ragyog.