ESTE A TEMETŐN

Vén, halottas esti kert.

Itt-ott ferdén, egyedül

Egy-egy tél-túl földbevert

Furcsa fejfa hegye dűl:

Megpihenne, ósdi rom,

Elzuhanna békiben

Lent a füves, ó siron,

Hol gazdája rég pihen...

Most a tiszta esti ég

Gyengezöld és tág mező,

Nyúgodalmas, rest vidék,

Egy-egy halkan érkező

Csillag csillog: angyal ott,

Őrző angyal, azt hiszem,

Földre ballag most gyalog,

S kézi kis lámpást viszen...

Béke, béke... lomb megett

Vén feszület feketül,

Karja most, az átszegelt,

Kétfelé lágyan vetül:

Elgyötörte estelig

Véres és szöges tusa,

Ölelő most és szelíd

Ívü fáradt gesztusa...

Béke, béke... élni ma

Nem fáj úgy, nem tépdesem

Lelkem váddal, vén ima

Zsongat búsan, édesen:

Útbafáradt vén legény

Estimája... dédapám

Énekelte még, szegény,

Vándorútján hajdanán:

“Útvigyázó szent kereszt!

Vándor míves esdekel,

Új bolygásra úgy ereszd:

Féluton ne esne el;

Légy kegyelmes tútora,

Vén csontot hadd várja már

Meleg cipó, csutora,

Édes asszony, víg halál...”

Régi emlék, furcsa dal...

Ó, mikor még, kis legény,

Próbálgattam fiatal,

Félénk hangocskámmal én,

Kandallós, vén, víg tanyán,

S megrettenve hagytam el,

Látva: szép, szelíd anyám

Mily búsan s némán figyel...

Béke, béke... vár reám,

Egyre vár az ócska ház,

Ablakában ül anyám,

És az estbe kivigyáz...

Jaj, de lelkem-testemen

Lomha, bús egykedvüség,

S eltünődöm: istenem!

Messze kell-é menni még?...