ESTE

Öregeste ódivatu költők

Bordalait sorra olvasom,

Agg betűk, mint nemes, vén szőlőtők,

Húzódnak a sárga papiron.

Lugasoknak fűszeres árnyéka

Fakó írás mögül rámlehel,

Ősmámorok édes maradéka

Rámborul, mint rózsaszín lepel.

Rémlik: ülök venyigetűznél, lent,

Kertek alján, őszi alkonyon,

Halk szüreti dal a hegyen átzeng,

Mellettem egy ősi billikom.

Duruzsuló zsarát meleg pírja

Két merengő, régi arcra száll:

Orczy Lőrinc a parazsat szítja,

S rámosolyog jó Vitéz Mihály.

Dicsérgetik új must sűrü mézét,

De még jobban az öreg bakart,

Jó Lőrinc úr gyönyörködve néz szét:

“Megáldottad, Uram, a magyart!”

Öreg kezeszára meg se rezzen

Emelintvén súlyos serlegét,

És szól: “Áldomásra hadd feresztem

Öreg bajszom hűs őszi derét!”

“Áldd meg, Uram - ezt sóhajtja hosszan -

Barna vesszők kék gerezdeit,

E tájon, míg magyar serleg koccan,

Örök búnak magja vesszen itt...”

Vitéz Mihály koccint rá, s kupámat

Ráköszöntvén én is ővele,

De valami irigy lárma támad,

S foszlik álmom színes szövete.

Lenn az utcán, a rőt gázvilágon

Verekszik két tántorgó alak,

Rendőrgombok villogását látom,

Káromlástól rengnek a falak.

Öreg könyvem halkan összecsukva

Menekülök e látvány elől,

S kacag a szél a beteg, a puszta,

Feketélő, vén hegyek felől...