ESTÉLY ELŐTT.

Az est leszállt, öltözni kéne,

Estélybe hívtak, menni kell!

De a kandalló közelébe’,

Jól nyugszom itt, mért menjek el?

Derítni mást hajh hogyan tudjak,

A méla bú, ha meglepett?

Hogyan fecsegjek, mosolyogjak,

Mikor nem érzek örömet?

Kandallóm lángja föl-föllobban,

S fölgyúlnak im emlékeim:

Egykor nem ültem így magamban

Itt ültek nőm és gyermekim.

Bennünk, körűlünk mily kedv éledt.

Öröm dagasztá a kebelt!

Oh mily derűlt, mily szép az élet,

Szivemnek vágya mind betelt.

De kedv, öröm madárként rebben,

S virágként hervad el korán:

A kandallót mind kevesebben

Ültük körűl évek során.

Minden tiz év egy-egy új gyászom,

Lesujt a sors kegyetlenűl,

Előbb nőm, azután leányom,

Fiam is végre sirba dűl.

A mély seb is emlékké gyógyul,

Ám mégis folyton seb marad,

Koronként újra meg-megfájdúl,

Mig csak sirunk nyugtot nem ad.

De zaj riaszt föl!... Nincs hát mentség.

A bérkocsi megérkezett;

Öltözzünk gyorsan! Kötelesség,

Tartsuk meg az igéretet.

Bizony kinos lesz a mulatság,

Kinos nekem, kinos nekik;

Társalgásom’ hamar megunják,

S egymást suttogva kérdezik:

«Mi ez? Hová lett szíve, lelke?

Ez az ember nem volt soha,

- Rég ismerem... vajon mi lelte? -

Ily ízetlen, ily ostoba.»