ESTI KÖNNYEK

Lehunytam a szemem, s jaj, az ő arcát láttam,

Jaj, az ő testét láttam szűz ágya tiszta vásznán,

S csodáltam mélyen és szelíden és paráznán,

S úgy jajdult el szivemben vérző, ledöfött vágyam,

Oly búsan s elvetetten, mint harc után a tarlón

Az átszúrt katona, ki zsibbadó fejét

A hűvös földbe gyúrja, s szegény, pihenne még

Távol babája mellett, s csókolná vállát forrón.

S egyszerre felzokogtam, és lüktető fejem

Betegen s árván bújt meg ijedt tenyereimben,

S ők, mint gondos nővérek puhán s nagyon szelíden

Simogattak sokáig, s remegtek csöndesen...

Hiába... s elzuhantak hosszan bús kezeim

Az asztalon, s átfonták egymást kétségbeesve,

S imádkoztak... s szemem tétován, tágan leste,

Mint csavarja szép ujjuk torzzá a szörnyü kín...

Éjfél lett lassan... s lomhán nyúltam egy szivarért én,

S furcsa csodának tetszett, hogy elhagyottan nyúló

Ujjaim közt víg fénnyel föllobogott a gyújtó

S hogy törődött ajkamról illatos füst szállt békén.

S aludni készülődtem, s úgy nyújtózott karom,

Mint ólom-Krisztus karja elvadult út keresztjén,

És elgyötört orcámat lassan aláeresztém,

S az “elvégeztetett” vonaglott ajkamon...