Esti Kornél rímei

Káprázva nézzük roppant fényedet,

ha most szived hozzánk kopár is,

Páris.

A gesztenyefák s orgonák között

lobogsz szelíden, régi Bécs.

Csöndes, családi mécs.

Mikor látom fakó eged?

A holdat a füzes megett?

Addig szivem be nem heged.

Szeged.

Napoleon vad lába porzik a

szikláidon, sasfészek: Korzika.

Győr,

Kelet s nyugat közt állj hazámba, kedves

őr.

Mint egy varázsos és tündéri csáp oly

hatalmasan vonzasz magad felé,

meglátni ujra, élni s halni: Nápoly.

Gyerekkorom, mindig téged kereslek,

ha járom a poros-boros Szabadkát.

Mióta labdám elgurult itt,

nem ér az élet egy fabatkát.

Ezer kacaj. Ezer jajszó. Ezer szín.

Ezer autó. Ezrek csatája. Berlin.

Te régi századok lelence.

Azúr, aranyló, mély medence.

Gyémántokkal rakott szelence.

Ha nem leszek, mondd, elfeledsz-e,

Velence?

Én jártam e zajgó porondon,

s kormos neved ámulva mondom:

London.

Fülembe kardok csattogása harsog,

baráti pengék és kupák zenéje,

ha látom az emlékeimbe Varsót.

A vágy örökre visszavon

kék karjaidba, Lisszabon.

Évezredekből fölcsapó aróma,

illat, mit a multak varázsa ó ma:

Róma.

Ó, Boszporusz tündére, messze távol,

te védted az öregapám, mikor

mint árva honvéd a levert hazából

futott Ferenc József bakóitól,

lelkem terólad szent emléket ápol,

Konstantinápoly.

Mint egy titán, ki láztól és a bortól

részeg, New York oly

mélyen, zihálva horkol.

Nincs senki, költő és iró,

ki ne szeresse stílusod,

guláidat és Nílusod,

regék regéje, Kairó.

Szikrázz a fénybe tiszta tűzzel,

varázskörödből még ne űzz el,

hadd nézzelek rajongva: Brüsszel.

Álmomban is hallom zajongni vad-víg

utcáidat és édes nőidet,

Madrid.

Budapest!

Itt éltem én! Lelkek közt! Csupa lélek!

Csupa test!

Kávéház! Mámor! Lángokban leszálló

csuda-est!

Csak az gyülölhet, aki tompa, pudvás,

buta, rest!

Rimet reád még! Színt, mely életemre

odafest!

Ha meghalok, mondjátok siromnál:

Budapest.