Esti teázás

Az ódonművű óra ver,

a mennyezeten pókok szőnek.

Homlokodon bánat hever,

bánata özvegy, néma nőnek,

ki fogyton véknyul, mint a hold,

mert arra gondol, ami volt

s hunyó tűznél fonnyadva fázik

és arra gondol, aki holt,

míg zöld, nagyárnyú lámpa mellett

magányosan, csendben teázik.

S akkor jövök. Halk nesze sincs

saruimnak, mikor belépek.

Nesztelen moccan a kilincs,

borzadva néznek rám a képek.

– Én is teázom, kedvesem... –

mondom lágyan és kedvesen.

A húnyt parázsnak lángja támad.

És felakasztom csendesen

kék sapkád mellé a fogasra

fénylő, mennyei glóriámat.