ESTI VÍZIÓ

Boldog isten! hát mindig így lesz már most?

Magamat én, szegény, elengedem,

S mint züllött küllők rívó tengelyen,

Átfordulnak a régi és a sáros

Búbánatok szédülő lelkemen

Monoton körforgással, újra, újra...

S ülök és bámulok a lenti útra,

A kövek alól felszakad az este,

A tikkadt tenger... enyhe, renyhe teste

Mélyülve nő, s már ablakom bezúzza,

Vak tócsákat loccsant a szegletekbe,

S lomhán lapulva árad fellebb-fellebb...

S már körülfojtogat és lassan ellep,

S a süllyedt házak lenti ablakából,

Mint halk sellők alanti hablakából,

Dal szól... tán csak egy cseléd énekelget

Pihenő órán, egykedvűn, szokásból,

De nékem most, szegény, halált izen...

S mint fulladó az örvénylő vizen,

Végiglátom egy ájult pillanatban

Az életem... s érzem: most, messze, halkan

Valaki sír... anyus sír, azt hiszem,

S tompán tünődöm: mért sírhat?... miattam?

S oly furcsa, hogy az én szemem is nedves...

És szólanék: ne sírj, anyuska kedves.

De míg csak egy szót is kimondanék,

Már úgy rémlik: igen, valaha, rég,

Akartam szólni... s elnézek a csendes

Homályba, s ott egy nagy setét kerék

Forgatja küllőit... oly furcsa, furcsa...

Monoton körforgással... újra, újra...