ESTVE. [1]

Nyugszik a nap, közelit az estve,

A virágok szomjú ajka esdve

Kéri a hűs, édes harmatot;

Telepűlve ösmert, lombos ágra:

Átálmodja a dalos madárka

Énekét, mit nappal hallatott.

Homályával, csende- s lágy lehével

Nyugalomra hí mindent az éjjel,

Álom vár a pázsit- s vánkoson,

S én, a bennem zajló gondolattal

- Elfárasztott bár a hosszu nappal, -

Lefeküdni nem kivánkozom!

Mért a fátyol s szender a nagy éjen?

Hogy a testnek nyugodalma légyen,

S gond, csalódás tartson szűnetet,

Ah, de nékem küzdés, kín az álom,

Benne csak a nap képét találom,

Mit szeszélye elém tüntetett!

S míg bu-bajjal ébren szembe-szállva,

Földre nem sújt ereje, se száma,

S némán vészem a bürök-kehelyt:

Addig alva, gyötrő, kába tűnet,

- Mit magától lelkem el nem űzhet, -

Köt, szorongat s hatalmába ejt.

Menjen a nap. és muljék az óra!

Nem kivánom látni, élni újra...

Szürkülettől - estig: oh elég!

Hát az élet! hol a sír kitárúl,

Az út végét hirdető határrúl:

Van-e, aki visszatérne még?

Oh felejtés, lelkem téged áhit!

Hogy takard az élet pusztaságit;

Multam kínos, felhős szertelen!

Mért maradjon szó s emlék felőle?

Inkább légyen végkép eltörőlve,

Mint hajó-nyom a sík tengeren!

És ha lesz: a síri álmodásban,

Földi létem bús képét ne lássam!

Legyek én is itt fenn elfeledt;

A mennyország boldogsága: tiszta,

Mégis onnan ide látva vissza,

Megzavarná égi üdvemet!