[Estve jött a parancsolat...]

Estve jött a parancsolat

Violaszín pecsét alatt.

Egy szép tavaszi éjtszakán

Zörgött a kincsem ablakán.

Akkor vált el éppen tőlem,

Vígan álmodott felőlem.

Kedvére nyugodt ágyában,

Engem ölelvén álmában,

Mikor bús trombitaszóra

Űlni kellett mindjárt lóra.

Elindúlván a törökre,

Óh, talán elvált örökre.

Sírva mentem kvártélyáig,

Hozzá város kapujáig.

Indúlt nyelvem bús nótára,

Árva gerlice módjára.

Süvegét könnyel öntöztem,

Gyászpántlikám rákötöztem.

Tíz rózsát hinték lovára,

Meg annyi csókot magára.

A szívem is sírt belőlem,

Mikor búcsút veve tőlem.

„Isten hozzád!” - többet nem szólt,

Nyakamba borúlt s megcsókolt.

Elment tőlem a táborba,

A több vitézekkel sorba.

Elment tőlem, óh istenem,

Míg kell magamba sínlenem.

Fekete főld, gyászos parlag,

Az én kincsem azon ballag,

Süveg vagyon a fejében,

Búsan süt a nap szemében.

Menj, győzd meg ellenségedet,

Ismét meglátod kincsedet.

Térj meg árva galambodhoz,

Téged sóhajtó rabodhoz.