ÉSZAKI EMBER VAGYOK

Jaj, jaj, öl a fény és a szó,

Valamikor csak Délen járok.

Könnyű a fény, sekély a szó:

Közöttünk egy rettenetes

Mély, ásitó, hűvös, vak árok.

Én északi ember vagyok,

Aki útját zord gonddal rója,

Akinek pokol a beszéd,

Aki süket halált akar,

Nehéz nyelvü és rest a szóra.

A Dél: vén, csacska népü táj,

Illanva jön, gyorsulva lebben

Itt minden ajkon az ige.

Északon gyökösebb a szó,

Mélyebbről jön és nemesebben.

Jaj, jaj, én nézek, bámulok,

Én nézek, látok s nem beszélek.

Miért örüljek fecsegőn,

Miért lármázzak hangosan

Csupán azért, mert élve élek.

A fény, a szó olyan hazug,

Mint az én életem erőben

S olyan hazug, miként azok,

Akik ezt a nagy igazat

Elmondták régen már előttem.

Ha én szólok, Észak beszél,

Fagy és fátum fogja a számat:

Ember beszél, kinek a sors,

Az élet, évek és napok

Szivének gyökeréig fájnak.