ÉSZAKRA INDULOK

Női világ, te habzó tajtéktenger,

voltam ladik rajtad és vasnaszád.

S mint torpedó is bujtalak setéten

s szívemen hordtam a halálkaszát.

De nincs a nő, kit el lehetne érni!

S kit el lehetne kérni: nincs a nő!

Nincs kezdet: újra vissza-visszatérni

s nincs nő, akinek lengessem: agyő!...

Nem érdemes kalóznak öltözötten

szelíd vezényszavakra hullni el.

A hold hideg kaszája ring a vízen

s szívemben egy nő gyászdalt énekel.

Csak messze, messze, eszkimói tájra!

Fagyos kutyák közt, ott lesz jó helyem.

A jégre hintve álmok gabonája

és jégcsapok az égi fövegen.

Csak sok hideg és sok-sok zúzmarás dér!

S szivem elé fogott, sötét komondorok!

Csak fázni! És csak akkor föltüzelni,

ha hallom, hogy a hó hogy csikorog.