ESZMÉLET

Földtől eloldja az eget

a hajnal s tiszta, lágy szavára

a bogarak, a gyerekek

kipörögnek a napvilágra;

a levegőben semmi pára,

a csilló könnyűség lebeg!

Az éjjel rászálltak a fákra,

mint kis lepkék, a levelek.

Kék, piros, sárga, összekent

képeket láttam álmaimban

és úgy éreztem, ez a rend -

egy szálló porszem el nem hibbant.

Most homályként száll tagjaimban

álmom s a vas világ a rend.

Nappal hold kél bennem s ha kinn van

az éj - egy nap süt idebent.

Sovány vagyok, csak kenyeret

eszem néha, e léha, locska

lelkek közt ingyen keresek

bizonyosabbat, mint a kocka.

Nem dörgölődzik sült lapocka

számhoz s szívemhez kisgyerek -

ügyeskedhet, nem fog a macska

egyszerre kint s bent egeret.

Akár egy halom hasított fa,

hever egymáson a világ,

szorítja, nyomja összefogja

egyik dolog a másikát

s így mindenik determinált.

Csak ami nincs, annak van bokra,

csak ami lesz, az a virág,

ami van, széthull darabokra.

A teherpályaudvaron

úgy lapultam a fa tövéhez,

mint egy darab csönd; szürke gyom

ért számhoz, nyers, különös-édes.

Holtan lestem az őrt, mit érez,

s a hallgatag vagónokon

árnyát, mely ráugrott a fényes,

harmatos szénre konokon.

Im itt a szenvedés belül,

ám ott kívül a magyarázat.

Sebed a világ - ég, hevül

s te lelkedet érzed, a lázat.

Rab vagy, amíg a szíved lázad -

úgy szabadulsz, ha kényedül

nem raksz magadnak olyan házat,

melybe háziúr települ.

Én fölnéztem az est alól

az egek fogaskerekére -

csilló véletlen szálaiból

törvényt szőtt a mult szövőszéke

és megint fölnéztem az égre

álmaim gőzei alól

s láttam, a törvény szövedéke

mindíg fölfeslik valahol.

Fülelt a csend - egyet ütött.

Fölkereshetnéd ifjúságod;

nyirkos cementfalak között

képzelhetsz egy kis szabadságot -

gondoltam. S hát amint fölállok,

a csillagok, a Göncölök

úgy fénylenek fönt, mint a rácsok

a hallgatag cella fölött.

Hallottam sírni a vasat,

hallottam az esőt nevetni.

Láttam, hogy a mult meghasadt

s csak képzetet lehet feledni;

s hogy nem tudok mást, mint szeretni,

görnyedve terheim alatt -

minek is kell fegyvert veretni

belőled, arany öntudat!

Az meglett ember, akinek

szívében nincs se anyja, apja,

ki tudja, hogy az életet

halálra ráadásul kapja

s mint talált tárgyat visszaadja

bármikor - ezért őrzi meg,

ki nem istene és nem papja

se magának, sem senkinek.

Láttam a boldogságot én,

lágy volt, szőke és másfél mázsa.

Az udvar szigorú gyöpén

imbolygott göndör mosolygása.

Ledőlt a puha, langy tócsába,

hunyorgott, röffent még felém -

ma is látom, mily tétovázva

babrált pihéi közt a fény.

Vasútnál lakom. Erre sok

vonat jön-megy és el-elnézem,

hogy’ szállnak fényes ablakok

a lengedező szösz-sötétben.

Igy iramlanak örök éjben

kivilágított nappalok

s én állok minden fülke-fényben,

én könyöklök és hallgatok.