ETELE HUN KIRÁLYRÓL

Görög császár, nagy hatalmas,

Szeretnéd hogy nyugton alhass!

Mert minek a bibor, bársony?

- Két annyit ülsz paripádon, -

S birodalmad sikja, halma?

- Idegen ló nyerít rajta, -

Arany, ezüst sarcba mégyen!

Nagy a romlás, - hát a szégyen?

Ki így bánik a császárral,

Akkor nyomván, mikor kárt vall,

Cselvetésben eszén túl-jár,

S kardján annyi vér pirúl már:

Etele, a hun király az.

Akit ösmér, fél a száraz;

Mert mikép a nádat a szél:

Népeket hajt meg, ha felkél.

Összetűzni véle káros...

Görög udvar mást határoz;

Hogy a világ félelmére,

Kard helyett, a gyilkot mérje.

Hogy kitől fut a csatában:

Mellé csusszék sátorában,

S őt, kinek öl pillantása,

Álmában átverve lássa.

Szerencsére! mig ezt főzik:

Egy hun-ember bevetődik;

- Ki jár világ-látni messzi, -

Nosza le kell kenyerezni!

Könnyen rááll, - nem kell sok szó,

S görög ésszel még az a jó,

Hogy nem-is vesz dijt előre,

Szabadkozván inkább tőle.

Görög és hun együtt négyen:

Útra kelnek hevenyében:

Kalaúzul a hun szolgál

Ösmeretlen tájékoknál;

Nevök: Etelhez követség:

Céljok: hogy őt elveszessék;

Pénz- vagy csellel csak megejtik...

Célhoz vezet valamellyik!

S mennek, mennek éjjel, nappal,

Küzdve széllel, vízzel, vaddal;

Járnak bércen, szíkes háton,

Ekevastól szűz rónákon.

Látnak szilaj ménest, nyájat

S vándor népet, mely a tájat

Hol elhagyja, hol megszállja...

Se törvénye, se királya!

S táborához hogy jutának

Világdúló hun királynak:

Meghökkennek népe számán...

S áll előttök ritka látvány:

Zöld gyepen sok tarka sátor,

Ott verseny, itt áldomás, tor,

S míg dal zeng az ősek nyelvén:

Lobog a tűz, robog a mén!

S eléjök sok főhun nyargal, -

- Telve a szem bősz haraggal. -

Kihez jöttök? - Eteléhez...!

És mi jóért? - Ő ha kérdez...

Felrivalnak Edek s mások:

Ha még-is megmondanátok...!

Ejh! a fővel kell beszélnünk,

A lábbal hát nem beszélünk!

Ha nem szóltok, szólunk hát mi

Uratok küld boszút állni...

Hogy kit futtok a csatában:

Átverjétek sátorában!

Ezért jöttök, erre hoztok

Színaranyban ötven fontot; -

Csak körűlte! - gúnnyal szólnak, -

Módotok lesz benne holnap!

Este lett s az éj beálla,

Görögöknek nincsen álma!

Búslakodnak, tépelődnek:

A hun árulá el őket...?

Vagy varázslást üzve, más ki

Szemeikből olvasá ki:

Mit terveztek? mit akartak?

S célját tőrnek és aranynak!

Nem javalja semmi, semmi,

Etelével szembe’ lenni!

Sőt amelyik arra képzel,

Küzd halálos rettegéssel;

Míg hát tart az éjszakába’:

Esze nélkül kap lovára

A görög, s megy fékeresztve,

Megdöbbenvén zajra, neszre.

S mit használ, hogy gyors lovok van?

Gyorsabb hun nép zúg nyomokban!

Szóval érvén, mond a hadnagy:

,Nem jól mentek!’ (Semmi csak hagyj!)

,Rendesebb lesz ha megálltok!’

(Meg kell állnunk, nem bocsáttok...!

,Erre, erre...! vissza köztünk!’

(Jól tudjuk már, hogy elvesztünk!)

,Ha kell, reggel elmehettek!

De most sátort ülünk nektek!

Hozunk vad bőrt éjszakára,

Halat, barmot vacsorára;

Mert ugyan mit mondanának,

Hogy csufjára a világnak,

Éhen, szomjan elmenének

Vendégei Etelének?!’