Étsy Emíliának

Emília, szeretném új rímeknek

Arany kalitkájába zárni most

A hangodat, mely a szívünkbe zengett

És édes-bús varázzsal bóditott.

Szeretném ékesszóló némaságod

Megörökítni s beszédes szemed;

Mert tűnő esték nagy művésze, áldott

Műved elszáll, ha a kárpit lement.

Emília, ki magyar vers zenéjét

Úgy eltaláltad, - szőke hegedű,

Gyönyörű bánat, mélázó derű!

E vers köszönt ma, - e rímes csekélység,

Mely, mint levél, bús fájáról szakadva

Elvész ujjongó, zengő tapsviharba.