Európa

Európa, hozzád,

feléd, tefeléd száll szózatom a század

vak zűrzavarában,

s míg mások az éjbe kongatva temetnek,

harsány dithyrambbal én terád víg,

jó reggelt köszöntök.

Ó ősi világrész,

te régi, te rücskös, te szent, te magasztos,

lelkek nevelője, illatokat és ízt

szürő, csodatévő, nagyhomloku, könyves,

vén Európa.

Ha mostoha is vagy, viaskodom érted

és verlek a számmal és csókkal igézlek

és szókkal igázlak, hogy végre szeress meg.

Ki téphet el innen,

ki téphet el engem a te kebeledről?

Nem voltam-e mindig hű, tiszta fiad tán?

Kölyökkorom óta nem ültem-e éjjel

lámpám sugaránál tanulva a leckéd,

vigyázva, csodálva száznyelvü beszéded,

hogy minden igéje szivembe lopódzott?

Már értik azóta az én gügyögésem,

bármerre vetődjem, sokszáz rokonom van,

bármerre szakadjak, testvérem ezer van.

Nem láttam-e Kölnben a német anyókát

esőbe csoszogni, Párizsba a tündér

francia leányok könnyű szökelését,

Londonban a lordok hajának ezüstjét,

s nem ettem-e, ittam munkásnegyedekben,

családi szobákba lármás olaszokkal?

Nem fájt-e velőmig a szlávok, a sápadt

szlávok unalma, a bánat aranyszín

fáradt ragyogása?

Mind édes-enyémek a népek e földön,

kitágul a szívem, beleférnek együtt.

Fogadjatok engem

ti is szivetekbe,

s ti távoli népek

kürtösei, költők,

pereljetek értünk otthon a mivélünk

perlőkkel, anyánkért, s mi tiértetek majd

itthon perelünk, hogy élhessen anyátok.

Kiáltsatok együtt,

Európa bátor szellemei, költők,

hogy gyáva vadállat bújik el a vackán

és vaksi vakondok fúr alagútat.

Daloljatok együtt,

fények, fejedelmek, szellem-fejedelmek,

hogy lélek a várunk, légvár a mi várunk,

ezt rakjuk az égig, kemény szeretetből

és légi szavakból.

Kezdjetek előlről építeni, költők,

légvár katonái.