ÉVEK, TI MÉG JÖVENDŐ ÉVEK

Évek, ti még jövendő évek,

Kiket reményem megtagad,

Előlegezni mért siettek

Hajam közé ősz szálakat?

Miért vegyülget ily korán e

Lombok közé sápadt levél,

Emlékeztetni a vidor fát,

Hogy majd kiszárad és - nem él!

Nem evvel tartoztok ti nékem:

Kaján elődötök, a mult,

Adós maradt sok szép örömmel,

Míg szerfölött is oszta bút;

Ennek kamatját, jó reményül,

Fizessétek le most nekem;

Ki tudja, úgyis: érem én azt,

Hogy a tőkét fölvehetem?

Vagy épen azt jelenti e hó,

Fürtömre mely szállongni kezd,

Hogy bár rövid volt, vége! vége

Nyaramnak s a tél berekeszt? -

S hogy meg ne essék szíve rajtam,

Ha jókor meglep a halál,

Azért kell, mint az ősz kalásznak,

Megérnem a sarló alá?

Úgy van. Nem évek száma hozza

- Nem mindig - a vén kort elé:

Kevés esztendők súlya szintúgy

Legörnyeszt a mély sír felé.

És nékem e földön teherből,

Bánatból rész jutott elég:

Azzal fölérő boldogságot

Hiába is reménylenék.

Ah! vén vagyok: tapasztalásom

Tárháza megtelt gazdagon:

Ott van, romok közt, életemnek

Vezére, széttört csillagom;

Ott egy szakadt fonál: ez a hit;

Egy csonka horgony: a remény;

Ily gyüjteménynek birtokában

Az ifju hogyne volna vén!

Szétnézek és többé körültem

Nincs a nehány kedves barát, -

Aggódtatóan rám függeszti

Szemét egy könnyező család.

Eleget éltem, hogy utánam

Emlék maradjon itt alant:

Emlékül inséget hagyok s e

Két vagy három boldogtalant!

Szűnj meg, panasz; ne háborogj, szív!

Bűnöd csak egy volt: az erény.

Ha veszteség ennek jutalma,

Jajgassák-é, hogy megnyerém?

Vigasztalásul, annyi szenved,

És szenved nálam annyi jobb;

Miért ne én is... porszem: akit

A sorskerék hurcol s ledob!