EZ MÁR NEM NYÁRI ALKONYAT

Még ifjúságával tüntet a nyár,

Még dagadóra szítt kebel a domb,

A rácskerítés peremén

Még csókolózni könyököl a lomb.

Még titkolják sóhajuk a szelek,

S mint a hancúzó gyerekek,

Rugdalják a napozó utakon

A furcsa ördögszekeret.

De estefelé hirtelen

Elkomolyodik a világ -

Ez többé már nem nyári alkonyat,

Fájdalmasak a fák.

Összebújt testük sötét és hideg,

Csak felsovárgó csúcsukat

Ragyogja be nagymessziről

Valószínűtlen fényével a nap.

Valami fáj a tájnak. Csattanó

Izzása merengésbe hal,

Érzi a vén föld, mily rég volt szegény

Igazán boldog s fiatal.

Most álmodja mélázón vissza tán

A nyolcvanmillió éves nyarat,

Mely eónokkal ezelőtt

Ontotta rá az ifjú sugarat.

Az volt a nyár! Tüzelt a fény

A dinozaurusz páncélos övén,

S az élet boldog szörnyalakokat

Próbálgatott, nagy páfrányok tövén.

De aztán jött a vénség, és a föld

Fáradt lett, rosszkedvű, beteg,

Jött a jégkor, s az ember jött vele,

A boldogtalan szörnyeteg!

A természet még kisérletezik,

Gyúlnak ujjongó, kurta, vad nyarak,

Élni, boldognak lenni még,

Ó, ragyogjatok ősi sugarak!

Hiába. Elszalad a nyár.

Bús ember, megállok a fák alatt.

Elkomolyodik a világ,

Ez többé már nem nyári alkonyat.

A csókrahajló lomb közül lehull

Egy koraősz, rozsdásodó levél.

Az ördögszekér megáll az uton,

És feljajdul a szél.