EZ VOLT AZ: "IGEN"

Rózsák, hajoltan, reszketők, fehérek!

- Már semmitse kérdek! -

- Most egyszerű, nyiltszemű minden, úgye?

Hogy majd keseredik illata, fakul a színe,

Tudja előre a virág. Csoda nincsen!

Oly bölcs a virág és oly egyszerű minden! -

Néma rózsák, fehérek!

- Mégis pirulón, félszegen vágynám nyúlni ma értek,

Hogy mondhassa egy halk mosoly: "Akárcsak egy leány!"

Lyányos, lehajtott, halvány rózsafők!

Ki méri az időt?

- - - Talán dús örökömet még őrzi az élet?

Tán kiadta a részem vagy busásan igért? -

Mim van, amit veszthetek, hogy veszteni féljek,

Egy kivirult lehetőségért, - egy pillanatért? -

Mi jussom - - hogy ép ilyen csókra várok,

Ahogy az ajkam illet egy virágot?

Fátylas lehetőségek! - Szent, tömjénszagú rózsák!

Egy templomhajón át

Szállt egykor e hervatag illat, - s száll ma felém.

Ama májusi este, - az a Mária-ének, -

Várón lehajtott lányfejek! közöttük én,

Fojtott imám, szűz titkom, akkori lelkem. - Oh élet,

Csúf, zagyva évek! - Láng, füst! Túl, messze látom-e még

Az ostyát testté bűvölni a pap fehér kezét?

- Csak rózsák! Ti téli rózsák, fáradtan pihegők!

Legyen! - Hívom őt! - - -

Mi lesz velünk a jólfűtött szobákban,

Virágok, mitől félünk, - meddig élünk?

Kényszeredett, mímelő illat, - hazátlan,

Tengő üvegház-illuziók; - s végetek, - végünk,

- Távozó ifjúság ez, - mi tudjuk; - reménytelen,

Mint búcsúcsók egy kézre, ha profán szemek figyelnek.