Ezek a fák

Ezek a fák.

a fák, a fák.

A napsugár felé, a tág

egekbe lustán nyújtózkodnak át

a fák.

Nincs vége-hossza, mindig újra fák.

Zsibongva-élő összevisszaság

lélekzik és arcodba vág

az ág,

s nem múlanak, csak most kezdődnek el,

a völgybe le, a hegyre fel.

A fák.

Meddig? Tovább.

Amerre nézel, itt és ott, a fák.

Zsongítanak, altatva, mint a mák,

és jönnek újra, rémszerűn, e fák.

A fák.

Száz és ezer, fölebb-fölebb, alább,

semmit se tudva állanak,

fejem fölött, fejem alatt,

mint bűvös, ifjú csemeték,

mint agg, szakállas remeték

mindig kimérten, ridegen,

sok idegen, sok idegen.

A fák.

A némaságba, indák, reszelős

páfrányok közt cikáznak eszelős

rendben tovább a fák.

Ellenségesen, érthetetlenül

lesnek ki, mint a szem s a fül.

A fák.

De mondd, mi ez?

Ez a kimondhatatlan,

ezernyi nesz,

mely ágról-ágra pattan?

E suttogás, melynek nincs soha vége,

csak megtöri a csöndes csöndet és

remegni kezd, s a tücskök jelbeszéde

a szakadatlan, csöndes csöngetés?

Mi ez az ünnep itt, ez a parázna

örök tenyészés és a tétova

ölelkezés a forró-nyári lázba,

az élet, élet roppant tébolya?

Megyek az erdőn, egyedül, zilálva

bús álmaikból a bús lombokat,

mint villany és hő meddő óceánba,

én árva ember, fájó gondolat.