FÁJDALMAS, BÚS KITÉRŐ

Háborus völgy, nem tudlak nézni,

Nem bírnak már a szemeim, nem:

Forgok, mint egy véres pojáca,

Túl egy hegyen s egy hegyen innen.

Túl egy hegyen, mikor nem voltam,

Hegyen innen: ha majd nem élek.

Mennyi szeretet innen és túl

S e kis stáción mennyi vétek.

Hogy gyűlölök és hogy gyűlölnek,

Hogy harcolok mindenki mással.

Ha születünk, akkor halunk, jaj,

S megszületünk az elmulással.

Óh, élet, te, háboruk völgye,

Be megtettél harcos hazugnak,

Utamból be kitéritettél,

Óh, be utállak, óh, be unlak.

Óh, te, fájdalmas; bús kitérő,

Két hegy között nyílt seb az égre.

Békéből jöttem s a hegyen túl,

Tudom, békével vár a béke.

Végetlen békéből buktam le,

Hol híre sincs a harci gondnak

S itt úgy kell ütni, marcangolni,

Mint egy komédiás bolondnak.

Addig, amíg a nagy világ-csók

Nem cuppant újra vágyva értünk,

Addig, míg majd élünk valóban,

Akként, mikor nem völgyben éltünk.

De addig, addig, be sokat kell

Ejteni, űzni, futni, esni

S egy megszakított örök csókra

Dúlva, jajgatva emlékezni.