Fák alatt, szélzúgásban

A hangversenyhez ketten kellenek.

Ki mondaná meg zúgó rengetegben:

A szélvész zúg-e, vagy a rengeteg.

A teremtéshez ketten kellenek:

A lélek - és az, ami nagyobb nála.

Ezt érzem most, hogy arccal heverek

A fűben, s figyelek a szélzúgásra.

A vihar koncertterme a világ,

De orgonái néma lélek-erdők,

Szélvészre hangolt óriási fák...

Valahonnan csak elindul a szél,

S ahol erdőt ér, zúgva kap bele,

És vele sóhajt, reszket és üvölt

A rengetegnek minden levele.

E vihar volt Beethoven mestere.

Betört a sűrű, vak erdőhomályba,

S a feszült hallgatást kicsendítette

Egy örökkévaló szimfóniába.

Erdő nélkül a vihar céltalan, -

Vihartalanul nem tudja az erdő

Kizengeni, mire hangolva van.

Ily hangolt erdő vagyok én is olykor,

De néma, sötét, fülledt, rekkenő, -

Korhadt ágakkal fertőzött vadon:

Várom, hadd jöjjön ihlet és erő,

Emeljen föl a vihar vállain,

Zsoltárba zúgatva, mi bennem ép, -

És leroppantva korhadt ágaim.

Így várok sokszor ihlettelenül,

De mégis, mégis csak készen a jóra,

Míg ihletem szent szélvésze talán

Pihenni szállt egy csöndes hegyi tóra,

Alig borzolva tükre bársonyát, -

Ő pihen, de én nem tudok pihenni,

S meddőn virrasztom át az éjszakát.

Vagy tán, a lelkem fáit zúgató

Szabad szélvész: eltévedt ihletem,

- A végtelenség vándormadara -

Vitorlát hajt a távol tengeren.

S csak egemen a nyugtalan pirosság:

Ős hírnöke a szélviharnak, jelzi,

Hogy közel napok talán visszahozzák.