Fák beszéde

- Versben beszélek, és verssel köszöntsék

nagy, mozdulatlan legyezőimet

s nagy csöndemet is. Én vagyok a Fönség.

- Szülőhazádban a vén udvaron

hová gurultak labdáid, szegény?

Hová repült a sárkányod vajon,

s kedved, hited az életed felén,

És merre szálltak, merre tűntek el

viháncoló, víg gyermektársaid?

Ezt kérdezed, de senki sem felel,

csupán mi zúgunk, régi hársak itt.

- Héjam fehér, mint a papír.

Megbabonázza azt, ki ír,

és hogyha elrontott a hír,

nevem álmodba visszasír.

Izen neked a nyír.

- Bő, zöld szoknyában, széles terebéllyel

mesékről álmodom, ha jő az éjjel.

A lombjaim közt almák aranya.

Mindig csak adnék, én, örök anya.

- Itt lakmároztál egykor, az eperfán,

jaj, hogy szerettél. Majd ha por leszel,

egy nyári szellő még felém seper tán.

- Mily szép nevem van. Hallod? Nyárfa, nyárfa.

Karcsún, fehéren állok a határba.

Úgy reszketek és sírok, mint egy árva.

S minden széllel zenélek, mint a hárfa...