FALU

Mint egy tányér krumplipaprikás,

lassan gőzölög lusta,

langy estében a piros palás,

rakás falucska.

Itt is, ott is karcsú füst - remény -

tünődni, merre szálljon,

áll kicsit a kémény küszöbén

és int a tájon.

Akácocskát babrál a homály.

A fa telt, kicsi keble

beléreszket, csöpp sóhaja száll -

levegő-lepke.

S körülem, míg elfed hallgatag

a lágy borongás bokra,

ugatások némán hullanak

nagy bársonyokra...

...Lámpát gyújtanak az asszonyok.

És erőlködve, rángva,

égbe röppenne, mint elnyomott

lélek, a lángja.

El is lobban mind... Egy fény a rét.

Az anyás hold-világa

elé nyújtja kövér tenyerét

egy bodza-ága.

Örök boldogság forrása mos

egy rekedt, csorba téglát.

Smaragd Buddha-szobrok harmatos

gyepben a békák.

A vadzab, ki kardot vont elő,

fejét mélyen lehajtja.

Most a dicsőség és az erő

a repedt pajta...

...Benne csend van. Mintha valami

elhangzott volna csengve.

Fontolni lehet, nem hallani.

Nincs, csak a csendje.

S ahogy földerül az értelem,

megérti, hogy itt más szó

nem eshetett, mint ami dereng:

eke és ásó.

Szó, mert velük szólal a paraszt

napnak, esőnek, földnek.

Szó, mint szóval mondom én el azt

gondos időnek.

Szó, mint csecsemőnek a mosoly.

Veregetés a lónak.

Szó. De tiszta értelmű, komoly

tagja a szónak...

...Hallgatom az álmodó falut.

Szorongó álmok szállnak;

meg-megrebbentik az elaludt

árnyú fűszálat.

Alszanak az egek, a mezők.

Ostorok, csizmák, kések.

Lombok közt a tiszta, tág közök.

S a levélrések.

Alszanak a nyers, nehéz szavú,

kiszikkadó parasztok.

Dombocskán, mint szívükön a bú,

ülök. Virrasztok.