FALUN.

Elfáradtam Pest zajában,

A hiúság vásárában,

Lelkem ki nem bírja már!

Rejts el völgy, takarj el erdő,

Enyhíts fű, fa, illat, szellő,

Vidíts föl dalos madár!

Hadd düljek le a zöld hantra,

Hadd feledjek bár egy napra

Mindent, ami fáj, mi bánt:

Gőgös ember rangját, fényét,

Bók adóját, divat kényét,

Léha férfit, léha lyányt!

Hadd ne lássam a sok arcot,

Régi bünt és uj álarcot,

Tettető mosolyt, könyüt;

Önző szivet, hiú elmét,

Rágalomnak kígyó nyelvét,

Mindig ujra s mindenütt.

Hadd ne lássak tapsoló kézt,

Hadd ne halljak nyegle művészt,

Hazug költőt, szónokot!

Őrizzen meg ez a távol

Honfidühtől, párttusától,

S ne olvassak hirlapot!

Rejts el hát völgy, rejts el erdő,

Ringass lágyan enyhe szellő,

S majd ha száll az alkonyat,

Esti csillag, éj magánya,

Suttogó lomb csalogánya,

Hozd meg édes álmomat!

Fáradalmam’ hadd pihenjem,

A világot hadd feledjem.

De mi már elveszve rég

Az életnek derüs képét,

Szívem egy-egy szép emlékét,

Hadd álmodjam vissza még!