Falun

Búsan, összetörten

Megint idejöttem,

E meghitt magányba:

Gyógyírt tőle várva.

Egyedűl hallgassam

Szivem dobogását;

Elvérezni lassan,

Emberek ne lássák.

Bánt az utczalárma,

Az a hajsz előre.

Kedves falum árnya,

Te rejts el előle!

Vagy ha már nem adhat

Falum se nyugalmat,

Te rejts el előle,

Falu temetője!

Régi utczák, régi házak;

Régi arczok, újra látlak!

Levegőtök’ szívom ismét.

Alig bírok válni innét.

Száz bajommal nem törődöm;

Elmerengek, eltünődöm:

Itt szeretnék megpihenni,

Mindörökre rejtve lenni!

Az erdőben, a magánnyal

Összeolvad lelkem árnya;

Mint a vad, ha megsebezték,

Elbuvik, úgy várja vesztét.

Susogjatok, ti koronás fák!

Virágok, illatozzatok.

Csak ti ne legyetek mogorvák.

Azért, hogy én oly bús vagyok.

Kik valaha lepkéket űzni,

Lányért epedni láttatok:

Majd egykoron halk zizegéssel

Jelentsétek, ha meghalok.